[ 108,5 kiló ]

Mi emberek hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy miénk a világ, a hatalom, pedig saját életünket sem vagyunk képesek irányítani. Újra és újra próbálkozunk, és újra és újra elbukunk, amíg el nem fogadjuk, hogy vannak dolgok, amik be fognak következni, akár mit is teszünk ellene. Mindegy miben hiszünk; ha hiszünk egy felső erő létezésében, akkor ennek a felső erőnek vagyunk kiszolgáltatva; ha nem hiszünk semmi ilyenben, akkor azt tapasztalhatjuk meg, hogy milyen pici festékpöttyök vagyunk az univerzum hatalmas vásznán, és mindegy, hogy csata- vagy segélykiáltásba kezdünk, nem többet érünk el vele, mint egy ásítással.

Jon Gabriel gyakorlatilag arról írt a könyvében, hogy még a saját testünket sem tudjuk irányítani, legfeljebb meggyőzni tudjuk, mint egy tárgyalóképes partnert, akit vizuális elemekkel lehet megszólítani. Azt állítja, hogy ha a testünk eldöntötte, hogy híznunk kell, akkor hiába koplalunk, addig fog minket gyötörni, amíg meg nem törünk, és el nem kezdjük bevinni azt a mennyiségű és minőségű ételt, ami a súlygyarapodáshoz szükséges.

Egyre jobban elhiszem azt, hogy nekem meg kellett híznom, vagy más szavakkal mondva a kövérségem eseményének elkerülhetetlenül be kellett következnie ahhoz, hogy eljussak oda, ahol most vagyok, és az legyek, aki most vagyok. Hogy egy felsőbb erő terve szerint történt így, vagy csak mert a mérhetetlenül nagy világegyetem tehetetlensége sodort magával, az lényegében ezen a ponton teljesen mindegy. Egyre jobban elhiszem, hogy ennek egyszerűen így kellett lennie. Nem mondom ezzel azt, hogy nem vagyok hibás, nem felmenteni akarom magam a felelősség alól. Én cipelem a következményeit, lelki értelemben is, hogy ez befolyásolja a cselekedeteimet is, és fizikai, sőt, szó szerinti értelemben is, minden egyes kilóban cipelem ennek a következményeit, továbbá beleértve ennek az egyéb hatásait, amit a vérnyomásomra, pulzusomra, izzadásomra, és megannyi más testi tüneteimre gyakorolt.

De van egy nagyon fontos dolog: Mit teszel akkor, amikor nem tehetsz semmit? Amikor elveszed a világból a fizikai és mentális kényszerítőerőket, mit kezdesz azzal, ami megmarad? Próbálod a legjobban kihasználni a magad számára? Próbálsz segíteni hasonlóan sodródó embertársaidnak, hogy kellemesebbek legyenek a mindennapjaik? Barátokat keresel, vagy ellenségeket? Kihívásokat keresel, vagy csak alkalmat a tespedésre? Van-e annyira fontos cél az életedben, amiért akkor is hajlandó vagy küzdeni, ha pontosan tudod, hogy egyáltalán nem rajtad áll, hogy végül sikerül-e vagy sem?