[ 114 kiló ]

Az életem mostanában elég unalmas volt, legalábbis abból a szempontból, amiről ez a blog szól: Igyekeztem megválogatni az ételt, amit eszek, igyekeztem leszorítani az alkohol mennyiségét, és igyekeztem rendszeresen lejárni kocogni. Kaptam is dicséretet, hogy vékonyabbnak tűnök, szóval örültem neki.

Az elmúlt két nap viszont keményen kiábrándító volt.

Már megszoktam, hogy kánikulában és stresszhelyzetben izzadok, de amennyit tegnap izzadtam, azt szavakba nehéz önteni, inkább egy nagy kádba. Mások előtt. Úgy kellett végigjönnöm a városon, hogy a pólómon nem izzadtságfoltok voltak, hanem egy nagy izzadság volt az egész ruhadarab. Ráadásul ebbe az egész szituációba azért kerültem, mert nagy darab vagyok, nem fértem be a helyemre. Nem szeretném ecsetelni hogy pontosan mi történt; a lényeg az, hogy megszégyenítő helyzetbe kerültem az alakom (nagysága) miatt; amiben ironikus, hogy pont most, amikor elkezdtem tényleg leadni kilókat. Továbbá erre a negatív érzésre egy nagy adagot rápakolt az, hogy átküldte haverom az esküvői fotóikat, amiken én is rajta vagyok, kb. 3-4 számmal nagyobb méretben, mint amilyennek magamat látom. Mindig arra gondoltam, hogy bár fogyni szeretnék, hogy jobban nézzek ki, meg hogy egészségesebb legyek, de azért nem vagyok egy durva eset... Hát a képek tanulsága az, hogy de igen, egyszerűen kövér disznó vagyok, és kész!

Leginkább azt érzem, hogy egy napot sem akarok tovább így eltölteni. Elegem van az izzadásból, elegem van a nagy ruhákból, hogy én vagyok az iroda kövére, hogy kényelmetlen az utazás, hogy magas a vérnyomásom, hogy röhögne rajtam a mérleg, ha nem nyomnám össze... Elegem van ebből az egészből! Persze alapvetően jó úton haladok (új szemlélet, kajához való hozzáállás megváltoztatása, rendszeres mozgás, egészségesebb ételek), de ez nem elég; legszívesebben hisztiznék, mint egy ötéves gyerek, hogy én ezt nem akarom, így nem akarok élni, azt akarom, hogy amikor holnap felkelek, ez harminc felesleges kiló nyomtalanul tűnjön el!

Kár, hogy nem lehet lefogyni "hitelbe". Hogy holnapra tényleg eltűnjön a túlsúly, és majd az évek alatt szép lassan ledolgoznék annyit, amennyit eredetileg kellett volna ehhez a fogyáshoz. Nem, hanem holnap reggel, amikor felkelek, felöltözök, akkor az első dolog, ami rajtam lesz, az ez a háj-kabát, és fogom egész nap cipelni a hőség ellenére.

De egy valamit megtehetek végre. Felfoghatom, hogy itt nem puszta esztétikumról van szó, vagy a kellemetlen izzadásról, vagy ilyesmi; hanem itt kőkeményen az egészségem forog kockán, az életemmel játszom akkor, amikor a munkát részesítem előnyben az egészséges életmóddal szemben, vagy ami még rosszabb, a barátokat és a sörözést. Felfoghatom, hogy vagy kevesebbet stresszelek most, vagy később már nem leszek eléggé életben ahhoz, hogy stresszelni tudjak. Felfoghatnám végre, hogy itt nem csak magamról szól ez a dolog, hanem egyben a környezet felé tett felelősségvállalás is az, ha lefogyok. (Ha egy jobb, élhetőbb világot szeretnék, az az első lépés, hogy egy jobb, élni képesebb emberré válok.)

Mindig gondolkodom azon, hogy ha amikor elmegyek, mit hagyok majd a világra. Tessék, itt a lehetőség: Az lesz az örökségem, hogy lefogyok. Megmutatom a világnak, hogy képes vagyok rá. (Újra.) Úgy fogom magam elkötelezni mellette, mintha ezért fizetnének meg engem. Én leszek magamnak az első az életemben, az egészségem, a fogyásom. Nyolc éve próbálok meg lefogyni (és megtartani a súlyom), de elég a játszadozásból! ... egy napot sem vagyok hajlandó tovább így élni.