[ 109 kiló ]

Költői hasonlatok sem tudják eléggé kifejezni, hogy mennyire nem volt kedvem ma elindulni kocogni. Régen ilyenkor erőt vettem magamon, és csakazértis "belegázoltam" a feladatba. Emlékszem, hogy ez mindig mennyire fájt. Hogy mennyi szenvedéssel járt, hogy valami olyat kellett magamra erőszakolnom, amitől irtózott minden porcikám. De persze a józanész tudja, hogy szükség van a karbantartó átmozgatásra, ugyanannyira mint a napi fürdésre, fogmosásra. Ilyenkor bennem a józanész olyan, mint a szülő, aki tudja jól, hogy el kell vinni a gyereket védőoltásra; az érzelmek meg mint a reszkető poronty, aki fél a tűtől. Meg kell magyarázni neki, hogy miért is van szükség erre. Miért kell elviselni, hogy most egy kicsit fájni fog. Leültem, és elmerültem magamban. Fogalmazhatjuk úgy is, hogy relaxáltam, meditáltam. Fogalmazhatjuk úgy is, hogy végiggondoltam, milyen útvonalra és mennyi időre kötelezem el most magam. Mit várok el magamtól, mit kell teljesítenem. Hogy most a rendszeresség a cél, és nem a kiugró teljesítmény. Most az a fontos, hogy minél jobban élvezzem a kocogást, és nem az, hogy kihajtsam magamból az utolsó szuszt is. De most még csak el sem kellett indulnom. Most még csak annyi volt a teendőm, hogy felöltözzek, és kitessékeljem magam az ajtón. Észben tartottam, hogy nincsenek kötelezettségek, nem ró meg senki akkor sem, ha visszafordulok a kapuból. Vagy ha visszafordulok a metróaluljáróból. Vagy ha visszafordulok a hídról. De akkor már nem akartam visszafordulni, mert életem egyik legkellemesebb kocogásának közepén jártam.