[ 116 kiló ]

Már egy jó ideje úgy gondolom, hogy a fogyókúra (az éhezés) egy nagy sz*r. Fölösleges önkínzás. Viszont az utóbbi időben rávettem magam párszor, hogy lemenjek kocogni. Megpróbáltam játékszerűen felfogni: kis célokat alkottam magamnak, és egy füzetben vezetni kezdtem, hogy hol tartok, mi a következő cél, és hány "pont" a jutalmam. Nem voltam sokat kocogni, csak mondjuk olyan tíz alkalommal; mégis azt vettem észre, hogy egyes zsírpárnák lelapultak. Mindig azt mondtam, hogy azért nem futok, mert nem szeretem, nem testhezálló, sőt, egyenesen megőrjít. Most viszont felmerült bennem a kérdés: Meg tudnám mégis szeretni?

Az egyik, amire rájöttem, hogy túlságosan sokat várok el magamtól, amikor lemegyek kocogni. Nagy volt az elvárás magammal szemben. Mindig azt vettem alapul, hogy a jó alkatú, jó formában lévő ismerőseim reklámozták magukról, hogy futni járnak, és hozzájuk mértem magam. Így aztán mindig sokat vártam el magamtól, amit természetesen nem tudtam teljesíteni. Az én alkatomhoz, az én állapotomhoz kell célokat kitűznöm; és lehet, hogy egyesek szemében szánalmas, hogy mennyit sétálok egy-egy "futás" alkalmával a pályán; de azt gondolom, hogy ha az edzés végén lihegek, fáj mindenem, és átizzadtam az összes ruhadarabom, akkor igenis jó munkát végeztem, függetlenül az objektív mérőszámoktól.

A másik meg, hogy ha meg akarom szeretni a kocogást, akkor úgy is kell viselkednem, mint aki szereti futást.

• Rendszeresítenem kell a naptárban alkalmakat a kocogásra.
• Utána kell néznem, hogy hogyan kell jól csinálni, mik az alapok.
• Megfelelő cipőt, ruhát, kiegészítőket kell választanom hozzá.
• Meg kell ismernem a futó sportok jelentős alakjait a múltban és a jelenben.
• Olyan tárgyakkal, képekkel, motivációs cetlikkel kell magamat körbevennem, amik a kocogás szépségére emlékeztetnek.

Önismereti tréningen beszéltünk róla, hogy minden tudatosság és határozottság ellenére igazából azokat a dolgokat fogjuk csinálni hosszú távon, amikhez több örömöt kapcsolunk, mint fájdalmat. Vagyis ha valami új szokást szeretnénk felvenni, akkor fontos megerősítenünk magunkat abban, hogy mit szeretünk az adott cselekvésben. Én a kocogással kapcsolatban ezekre jutottam:

• Jó érzés, ahogy az ember lába alatt "suhannak" a méterek.
• Szép környezetben lehet kocogni. (Nekem ez leginkább a Margit-sziget.)
• Alkalmam van megismerni jobban a szervezetemet, hogy mire képes, és mi az, ami már sok neki.
• Sokat izzadok, ami bennem összekapcsolódott az évek folyamán azzal, hogy valami hasznosat csinálok, vigyázok az egészségemre.
• Az ütemessége segíthet meditatív állapotba kerülni, sőt, a szakirodalom szerint futással el lehet érni a Flow állapotot (Csíkszentmihályi Mihály: A futás öröme).

Szívvel-lélekkel hiszem, hogy a kocogás a kulcs egy szebb, jobb élethez (az én esetemben). Hiszem, hogy minden, ami gátol benne, legyőzhető, átformálható. És végre ez egy olyan módszer, amiben teljes mértékben hiszek, hogy segíthet lefogyni. Úgy érzem, ez valóban egy új korszak kezdete... Most már csak a neheze van hátra: Belevetni magam, és csinálni!