[ 116 kiló ]

Érzem a séta javuló hatásait; vagy az egészet csak beképzelem magamnak. Mintha könnyebben beérnék a munkahelyemre, mert már edzettebb vagyok; vagy csak nincs akkora hőség. Mintha kevesebbet izzadnék; vagy csak mostanában fúj néha a szellő. Mintha kevesebb lenne a háj a hasamon; vagy csak annyira szeretném, hogy ezt az illúziót kelti az elmém. A mérleg mindenesetre nem kedveskedik nekem. Sőt, ma kimondottan gúnyolódott rajtam. Felálltam rá, és azt mondta, hogy 115,1. Megörültem, de azért elmozdítottam a helyéről, és újra mértem magam (mert már volt, hogy becsapott), és azt mutatta, hogy 115,5. Újrapróbáltam, és akkor már 116,0. (Szóval ha csak a kijelzőt nézzük, két pillanat alatt híztam 0,9 kilót.)

Mindig is olyan ember voltam, aki keményen tudott dolgozni, de azonnal akarta látni az eredményét. Azonnal akarta látni, legalább azt, hogy jó irányba halad. Az igazság az, hogyha visszanézek az elmúlt három hétre, akkor semmilyen konklúziót nem tudok levonni. Persze ha valaki azt mondaná, hogy az utóbbi éveimet annyira elcs*szetten éltem, hogy idő kell, mire látszatja lesz bárminek is; én elhinném. Amúgy a magam módján persze mindig is igyekeztem; de persze a természet erőit nem érdekli semmi féle "a magam módján".

Az igazság az, hogy az utóbbi hetekben a munkám és ez emberi kapcsolataim is megterhelőek voltak érzelmi, lelki síkon. Nehéz azt mondani, hogy mindegy, mennyi időbe telik, én kitartok. És persze igyekszem mindig arra gondolni, hogy nem sokkal nehezebb gyalog menni a munkába, mint egyébként, de azért egy kicsit fárasztóbb, egy kicsit körülményesebb; pl. mindig kell vinnem váltásruhát, pedig semmi mást nem csinálok, csak gyalog megyek be a munkahelyre; az pedig azért nem egy hallatlan dolog.

De a lényeg a lényeg, hogy igyekszem, erőlködöm, sétálok, és ez meg fogja hozni a gyümölcsét... vagy csak...