[ 115 kiló ]

A mai nap biztossá vált, hogy a stressz miatt eszem. Reggel, mikor felültem a buszra, éhes voltam. Mégsem éreztem késztetést arra, hogy egyek. Pedig lett is volna mit. (Sosem hagyom el a lakást műzliszelet nélkül.) Azért erőltettem magamra egy kis reggelit, mert tudom, hogy ha éheztetem magam, az hosszútávon visszacsap. Viszont most mégsem ételre vágytam, hanem hogy spontán "kigyógyuljak" az éhségből. Amúgy sem kívántam semmit. Benn az irodában viszont még alig voltam éhes, már rámtört a fene nagy kín, hogy ennem kell, rágnom kell valamit. Mert már dolgoztam, és stresszes voltam. Jó ezt tudni. Eddig mindig az volt a nagy gondom az étkezéssel, hogy szívesen "leszoktam" volna róla, de hát enni kell, és egy falat után meg nem tudtam parancsolni magamnak. Sőt, sokszor olyankor képes voltam túlevésbe átcsapni. Ennek az egyik oka az volt, hogy féltem, hogy később hamar megéhezem, és megint csak nagy lemondásokkal tudok nem-enni. Most viszont úgy érzem, hogy az evés és az éhség(érzet) szinte két teljesen különböző dimenziója az életemnek. Függetlenek egymástól. Enni kell, mert pótolni kell a kalóriát, a tápanyagokat; de nem kell enni, csak mert éhes vagyok. Sőt, ha éhes vagyok, akkor érdemesebb várni, míg kicsit csillapodik, és akkor enni, amikor már nem érzem annyira. Hát ez a mai nap nagy tanulsága.

Kapaszkodom. Próbálok kitartani.