[ 109 kiló ]

A fogyókúra gyors halála tud lenni, amikor az ember meglátogatja a szüleit vidéken. Az a sztereotípia, hogy a vidéki asszony főzéssel fejezi ki a szeretetét, nálunk nagyon is jellemző. Ráadásul van egy olyan érzésem, hogy valahányszor fogyok, a tudatalattijukban megjelenik még valami sötét erő (talán irigyek az "akaraterőmre", vagy mit tudom én), mert az évek során válogatott érzelmi zsarolások hadát kellett kiállnom.

• "Azért nem eszel, mert már nem ízlik a főztöm."
  (Hiába dicsértem meg előtte százszor.)
  
  
• "Azért nem akarsz velünk eljönni sütizni, mert szégyellsz minket."
  (Igen, mert cukros, szénhidrátos, egészségtelen kajától megtartóztatni magam az annyira "rossz" dolog...)
  
  
• "Mindig csak akkor találod ki, hogy fogyókúrázol, amikor itt vagy nálunk látogatóba."
  (Imádom, mikor onnan vidékről látnok módjára próbálják megjósolni, hogy hogyan élem mindennapjaimat a fővárosban.)
  
  
• "Jó, jó, én csak megkérdeztem. Lassan nem merek semmit sem mondani, mert úgyis felkapod a vizet."
  (Tíz percig játszottuk a következő játékot: "Kérsz egy szelet sütit?" "Nem kérek semmit, tele vagyok!" "Jó, akkor egy darab csokit!" "Mondom, tele vagyok, egy falatot sem tudok enni!" "Akkor egy narancsot?" Végül felordítottam, hogy ne tömjön már.)

Szóval amikor náluk vagyok, mindig úgy érzem, mintha ellen-drukkolnának a fogyókúrámnak. Tény, ha végignéz valaki a családomon, minél nagyobb darab vagyok, annál jobban illik a testem a "városképbe".

És mi a megoldás? Jelenleg az, hogy meghunyászkodom. Elfogadom, hogy vidéken meg kell ennem a kötelező adagot, és hétköznap majd megpróbálom lefogyni azt is.

forrás: babycentre.co.uk