[ 108 kiló ]

A kilók nem csökkennek az utóbbi időkben, de ahogy a hasamat megérintem, érzek változást. Mintha kevesebb háj lenne az ujjaim és a hasizmom között. Mostanában sokat figyelek a hasamra, masszírozgatom, melengetem a kezemmel. A tudomány jelenlegi állása szerint ez semmit nem használ a fogyás tekintetében, én személy szerint azonban úgy hiszem, hogy mégis ér valamit. Hallottam olyan véleményt, hogy Napóleon azért dugta a kezét a kabátjába, mert fáj a hasa. Lehet, hogy ez sem igaz. Azért hiszem, hogy nem véletlen az az ösztön, hogy ha fáj valamink, akkor kézzel odakapunk. Agykontrollon azt mondták, hogy ha valaki egy adott testrészére koncentrál, akkor érezhet röngtön valami bizsergető érzést, ami azért van, mert ott serken a vérkeringés. Lehet, hogy csak ennyiről van szó; de ahol jó a vérellátás, ott egészségesebb az anyagcsere, a hiányzó anyagok könnyebben eljutnak arra a pontra, a feleslegesek hamarabb távoznak. Jon Gabriel szerint néha tudatosítanunk kell a szervezetünkkel, hogy a fogyás kívánatos; és pont ezt teszem, megüzenem neki, hogy ahova a kezemet teszem, onnan lenne mit leadni. Ez persze nem azt jelenti, hogy abbahagytam volna a mozgást, vagy nem foglalkoznék már az étkezéssel. Ezek is mennek tovább folyamatosan. Ugyanakkor ha még ilyen testi-lelki gyakorlatokkal bármi plusz lökést adhatok a dolognak, akkor azt meg fogom tenni. Ezek az apró változások most nekem nagyon sokat jelentenek, minden ilyennek külön örülök, érzem, hogy egyszerűen jobb lesz az általános hangulatom, feldob. Lehet, hogy túl materialistának, túl felszínesnek hangzik, de most, a jelenlegi helyzetemben abszolút úgy érzem, hogy érvényes ez a szabály: FOGYÁS = SIKER Ahogy vékonyabb és vékonyabb vagyok, egyre értékesebb vagyok. És sajnálom, hogy így van. Nagyon örülnék neki, ha nem a külső lenne a fontos; de nem én alkotom a szabályokat, én csak dönthetek arról, hogy megpróbálok megfelelni nekik, vagy szembe megyek velük, felvállalva annak a következményeit. Most úgy érzem, a megfelelésnek van itt az ideje.