[ 116 kiló ]

Nehéz megfogalmazni, hogy mit is érzek most. Valahol az optimizmus és a pesszimizmus elegye, ami most még nyugszik, de szinte bármi képes lenne láncreakcióban felrobbantani. (A felrobbanás alatt azt értem, hogy kiakadok.) Egyszerre van bennem remény és reménytelenség is. Úgy érzem, bármilyen rossz is a helyzet, mindig elő tudok rukkolni valami újjal, valami akciótervvel; de ahogy elnézem magam, már rég nem itt kellene tartanom. Fogyás szempontjából sem, és lelki dolgok / önmegvalósítás terén sem. Lehet, hogy nem csinálom a legjobban a dolgokat; nem úgy eszem, ahogy kellene – de legalább próbálkozom–, nem úgy mozgok, és nem annyit, mint kellene – de legalább próbálkozom –; csak felmerül a kérdés: ez örökre csak próbálkozás marad? Megéri úgy küzdeni, hogy talán egyszer minden jobbra fordul, de igazából semmi garancia nincs rá? Egyszer rátalálok a kiútra a gödörből?

fotó: Michael Shade